SZOVÁTA ÖNKÉNTESKEDÉS - A VISSZATÉRÉS

Hát igen. Ahogy a bevezetőben megírtam, Szovátára sikerült kiruccannom ismét. Bár mikor múltkor Orangewayssel utaztam, szentül megfogadtam, hogy ezzel sehova még egyszer, csodák csodájára szombaton ismét az ő járatukra ültem fel. Mivel már tudtam szinte az egész útvonalat, meg a megállókat, nem izgultam annyira, de azért a gyomorgörcs attól még bennem volt.

Szóval felszálltam a buszra, elhelyezkedtem, fülest bedugtam, és indultunk. Közben kiderült, hogy kicsit többen vagyunk mint múltkor, így végül egy nagyon szimpatikus, svéd-magyar lány mellett utaztam végig Marosvásárhelyig. Ott Timitől érzékeny búcsút vettem, majd folytattam az utamat a "Fiaimhoz".

Tudtam, hogy hiányzom nekik. Azt is tudtam, hogy örülni fognak, mikor viszontlátnak. Arról viszont fogalmam sem volt, hogy a taxi után fognak futni, mikor meglátnak. Vették ki a csomagokat a kezemből, ugrottak a nyakamba, öleltek, ahol értek. - Itt kérnék elnézést ezúton is a szovátai taxistól, akinek fél órát kellett várni a fizetségre, ugyanis a gyerekek nem engedtek el :) -

Mikor beléptem Mariannhoz, szovátai legjobb barátnőmhöz, lábát felpolcolva, laptopjával a combján dolgozott. Ekkor éreztem azt, hogy hazajöttem. A fiúk egymás szavába vágva mesélték a kalandjaikat, Mariann esését, és az én megérkezésemet.

Mikor végre lecuccoltam, elrebegtem egy hálaimát, majd mindenkit megölelgettem, kiderült, hogy a délután vinetta-sütéssel fog telni. Remek!

Csak hogy tudjátok! Másfél tonna padlizsán, 3 nap alatt, 30 fős gyereksereggel. A mai napig képtelen vagyok ránézni a padlizsánkrémre! :D Amúgy vicces volt, meg minden, de mikor amúgy előtte 24 órát nem alszol, az egy kicsit sok. Bár be kell valljam, a penzumot, miszerint fél 3tól 7ig sütünk, nem nagyon tartottam be. Ott voltam mintegy másfél órát, aztán hol Mariannhoz lógtam be segíteni(mert hát fekvőgipsszel ugye sehova), vagy a 8 éven aluliakat pesztráltam, akiknek nem kellett beállniuk sütni.

Szeptember 2.án volt Levike szülinapja. Ha már szülinap, akkor a torta se maradhat el! Mivel ugye a nevelőnéni fekszik, én vittem el a fiúkat a focipályára. Majd a játszótérre. Majd a hangyába... :D Amíg mi távol voltunk, Mariann, Idu és Sándor nevelő a legnagyobb titokban lufikat fújtak, popcornt csináltak, szukkot vettek, tortát rendeltek és hoztak. Én pedig, csakhogy az ármányra idő előtt nehogy fény derüljön, teljesen elhitettem a fiúkkal, hogy miután hazamegyünk egész-napos lakástakarítás következik. Hozzáteszem, jobban izgultam, mint az ünnepelt.

Mikor minden kész lett, hazavittem a fiúkat, Mariann berakta Halász Judit örökérvényű slágerét, és előkerült a torta...

Mert Szovátán minden lehetséges...

Happy Birthday Levike! :D

Utána már ment minden a maga útján. Ajándékosztás, tortaevés és buliii! A képek tanulsága szerint mindenki jól érezte magát. :D

Hát igen. Azt hiszem itt szabadult el a pokol. :D

Este pedig zártkörűvé vált a buli. Csak a fiúk, Mariann néni, Idu, és én vettünk részt a partin. Ami természetesen későig fennmaradásból, szuk-ivásból és filmnézésből állt. Anna és a király, Az utolsó mohikán és Pókember volt soron. Mire az utolsó képkockák leperegtek a fiúknak csak arra volt energiájuk, hogy felvonszolják magukat az emeletre, és bebújjanak a takarójuk alá...

Másnap a burjánszedés volt, így aztán látástól vakulásig a kertben dolgoztunk. - Mégvalami. A kerti munkának van egy előnye. Észrevétlenül barnulsz, hosszan tart, és még olcsóbb is, mint a szolárium... :D - Közben pedig peregtek a napok. És csütörtökön döbbentem rá, hogy úristen, itt vagyok egy hete, és holnap után  megyek! Na ez jól betett a napomnak. De úgy döntöttem, hogyha már elhoztam a hangszereimet, akkor elő is veszem őket. Péntek este volt a búcsúbulim. Miután a fiúk lefürödtek, elővettem a hegedűt és zenélni kezdtem. Érik a szőlő, Hej Dunáról fú a szél és egyéb kedvencek voltak a repertoárban. Majd mikor láttam, hogy unják, énekelni kezdtem. Egymás után jöttek a kért, és mutatott dalok. Sokat ők is tudtak, mást csak hallgattak. Mire befejeztem, a rendelt pizza is megjött, és egy hatalmas pizzázással zártuk a napot. Másnap elmeséltem az örökfényű Békakirályfimat a kiskedvenc, Nonókának, és próbáltam nem gondolni az esti utazásra.

Nonó, Joda, Vámpírka, Meggyespite... :D

Ám az is eljött. A fiúk lehordták az összes cuccomat, az ajándék lufit, amit Leventétől kaptam, hogy ne felejtsem el a szülinapját... Miután mindenkitől elbúcsúztam, már csak Mariann volt hátra. Ha ő nem tartja bennem a lelket, isten bizony elsírom magam. De miatta, és a fiúk miatt tartottam magam. Beültem a taxiba, majd a buszba és meg sem álltam a Népligetig. Közben pedig próbáltam nem arra gondolni, hogy a szívem újabb darabkáját hagytam ott a fiúknál emlékbe...

Köszönöm, Mariann, hogy megismerhettelek. Köszönöm az élményeket, a lehetőségeket, a sok nevetést, a segítséget, hogy meg tudjam tenni a következő lépést az önálló élet felé. Köszönöm, hogy tanítottál. Hogy bátorítottál, hogy soha ne adjam fel. Remélem télen ismét találkozunk. Ha máshol nem, akkor Borszéken.