SZOVÁTA, KI TUDJA, HÁNYADSZORRA

Mivel nekünk október 23-a pirosbetűs állami ünnep, s utána való héten Halottak napja, meg Mindenszentek, ezért, mint ahogy azt az iskolában jártas olvasóim tudhatják, már véget is ért az őszi szünet. Ennek alkalmából ismét kiutaztam a "Fiúkhoz", meg a gyerekekhez Szovátára. Nekik akkor még suli volt, hisz Romániában az október 23, sima munkanap. Így nem láthatták, hogy megérkezem. De készültem előtte! :D Ám erről kicsit később. 

Szerdán, mikor elindultam, olyan luxusbuszt kaptam Szovátára, hogy csak úgy pillogtam. Majd, miután befészkelődtem, életemben először rögtön el is elaludtam a buszon. De a radarjaim már működnek, mert Marosvásárhelyen keltem föl. Ami után már rögtön Szovátán áll csak meg a busz. 

Na, leszálltam, lementem az otthonba. És onnantól kezdve két hétig csak kapkodtam a fejem. Hol egy kislányt kellett elvinnem a kisegítő iskolába, hol az óvodásokat az oviba, hol meszeltünk és házat renováltunk Mariannal, hol zoknikat stoppoltam. Szinte nem volt egy szabad percem sem, de jobban élveztem, mint bármikor máskor. A "Fiúk" úgy érzem kezdenek egyre jobban megszeretni, befogadni. Románoztunk, matekoztunk és persze rengeteget nevettünk.

Közben pedig élveztem, hogy ismét rosszul pakoltam. Egy darab bokacsizmát és összvissz három meleg pulcsit raktam be, miközben odakint talajmenti fagyok voltak, és tombolt a november, minden szeretetével. A ballon pedig ettől nem védett meg. A nemlétező immunrendszerem sem segített a dolgon, így mire elindultam hazafele, november 2-án, addigra egy jó kis mandulagyulladást beszedtem, ami szépen ráhúzódott a jobb fülemre. Nem hallok még mindig rá, szóval érdekes most jelenleg a szitu. 

De visszatérve az én "Ékszerdobozomhoz". Minduntalan újabb és újabb dolgokat veszek észre, figyelek meg, tapasztalok. Hogy a fiúknak a legkisebb ajándék is mennyit jelent. Hogy az apróságok, mekkora örömet tudnak okozni... Mint például egy falmatrica a szobába a kedvenc focistáról, vagy egy fülbevaló születésnapra. De olyan egészen apró dolog is, minthogy azt mondja neked valaki, hogy "tűzbe tenném magáért a kezem". 

Utolsó előtti nap most sem maradhatott el a pizza, az ének és a hegedű. Másnap pedig bedugult orral, könnyes szemmel vágtam neki a rám váró 12 órás buszútnak...