KRAKKÓ - AUSCHWITZ EMLÉKTÚRA II.

Na, tehát elérkezett az a bizonyos pakolós nap. Minden embernél, aki utazik, van ilyen. Én személy szerint ezt a részt utálom a legjobban. Nem tudom, hogy mások hogy vannak vele, de nálam tuti biztos, hogy kimarad valami. Elfelejtem ezt, jaj, még be kell pakolni azt, de nehogy elfelejtsem amazt... Őrület! Van aki a listás módszert választja, próbáltam, de ettől én kikészültem, így maradtam a régi jól bevált, "remélem nem felejtettem itthon semmit" módszernél.

Szóval ma felkeltem, s úgy döntöttem, annak ellenére, hogy csak péntek reggel fogok utazni, már most összekészítek mindent. Egyrészt ez jól bevált három évvel ezelőtt is, amikor 10 napra Svédországba utaztam, másrészt egy darabig lecsillapítom pattanásig feszült idegeimet. Mert nálam az utazás, hiába lassan minden évben megyek külföldre, állandó őrültekháza. A nagy nap előtt egy héttel már gyakorlatilag senki sem tűr meg. Fűnek-fának ezt mesélem, tisztára olyan vagyok, mint aki beszívott. Így mikor 11 körül kimásztam a pihe-puha ágyacskámból, elővettem a kollégiumot milliószor megjárt, egyszerű fekete kis bőröndömet és elkezdtem pakolni. 

Ilyenkor ugye mindenki felteszi a kérdést, hogy mit is vigyen magával az alapfelszerelésen kívül, milyen ruha, cipő, plusz hátizsák kell az útra. Namármost mivel két, remélhetőleg élményekben gazdag, de egyben megrendítő nap vár rám, és egy 4 órás túra, a magassarkút alapból félretettem. És itt kezdtem el szentségelni. Képtelen vagyok ugyanis két napra pakolni. Nálam ez kizárt. Így beraktam vagy három pulcsit, meg pólót, meg két plusz farmert. Mert hátha. És ahogy magamat ismerem elég könnyen bekövetkezhet ez a bizonyos helyzet. Tudjátok, amikor te vagy az, aki mindig leeszi a fölsőjét, elesik és elszakad a nadrágja, vagy csak spontán sáros leszel nyakig. Na én tipikusan ez a lány vagyok, úgyhogy magamat ismerve jól tettem. Na meg persze az alapcuccok: fogkefe, fésű és a nők elmaradhatatlan kelléke a smink.Én ugyan nem vagyok egy tipikusan három órát a tükör előtt töltő fajta, de azért a szempillaspirál, korrektor, meg egy kis Dior parfüm mindenhol segít. És itt jött el a kényes kérdés. Milyen lesz az idő Krakkóban és Oświęcim-ben, azaz Auschwitzban. Mert azt ugye mindenki tudja, hogy ez gyakorlatilag egy pusztán fekszik. Szóval lucskos, sáros időben kifejezetten rossz ott közlekedni. Így végül a jól bevált, két éve használt Deichmannos bakancsaimat raktam be. Igen, kettőt. Mert egyrészt én is csak nőből vagyok, és hát a barna ehhez nem megy, a fekete meg ahhoz... Másrészt, mert Goetheborgból tanulva, mi van ha beázik? Úgyhogy én biztosra mentem inkább.

Na, mire mindennel elkészültem és föllélegeztem volna, eszembe villant, hogy 1. Váltottam e zloty-t? 2. Érvényes e még az útlevelem?

Hát gyerekek, tisztelettel jelentem, zloty-t váltottam, ellenben az útlevelem 2 éve lejárt. Hát jó. Most nem fogok az Okmányirodába rohangálni. Egyrészt, mert fogalmam sincs, hol kell az ilyet intézni, másrészt, mert péntekig úgysem lesz kész. Úgyhogy maradt a személyigazolványos verzió, amit én annyira nem preferálok, mivel amúgy is okmányelkeverős-elhagyós vagyok, szóval stresszelhetek még ezen is. De hát a szükség nagy úr. Így aztán zloty-t és eurot külön pénztárcába az okmányokkal együtt, majd ezeket a fényképezőgép, telefon, esőkabát mellé be a táskába!

Már csak két éjszaka, s irány Krakow!

Mivel laptopot nem viszek, a két nap élményeit vasárnap tekinthetitek meg a blogon!

Lengyelország

0

KRAKKÓ - AUSCHWITZ EMLÉKTÚRA

Nagyjából azóta érdekelt a II. világháború, azon belül a holokauszt témaköre, amióta pár éve elolvastam az Anne Frank Naplóját. Megfogott és megrendített. Hogy hogy tud egy velem egy idős lány ilyen mély dolgokat meglátni. Hogy hogy tud a háború sújtotta Hollandiában, üldözött zsidóként élni. Hogy hogy tud egy éppen pubertáskorba lépő lány együtt élni olyan emberekkel borzasztó szűk helyen, akiket egyébként, normál körülmények között messziről elkerült volna. És iszonyúan érdekelt is egyben, hogy az ember mennyire alkalmazkodóképes. Szinte bármilyen szituációt túlél.

Innentől kezdve, mint egy megszállott kerestem, és keresem a mai napig is a holokausztról szóló életrajzi könyveket, cikkeket. Már nem volt elég az Anne nyújtotta világ. Több kellett. A családom, barátaim elszörnyedve néztek minden egyes Karácsonyon, mikor édesanyámtól egy újabb ilyen könyvet, számomra kincset kaptam. Több tucatot elolvastam. Héléne Berr naplóját, a Zongoristát, az Ajándékba kaptam az életet... Rá kellett jönnöm, hogy a mindennapos nyavalygásaim eltörpülnek ezeknek a lányoknak/fiúknak a sorsa mellett. És elgondolkodtam. Hogy vajon képes lennék e egy ilyen helyzetet túlélni, megemészteni. És a válaszra a mai napig nem jöttem rá. Aztán már nem csak a könyvek hódítottak. Filmen is kellett látnom mindazt, ami a valóságban a II. világháború idején játszódott. A mai napig újra és újra visszanézem a Sztálingrádot, a Zongoristát, a Razziát, az Ellenség a kapuk alattot és még sorolhatnám. Kellenek ilyen napok, hogy emlékezzek. Hogy eszembe jusson, mennyire jó életem van hozzájuk képest. 

Ha amúgy nem lennék szánalmasan rossz történelemből, biztosan történelemtanárnak mentem volna. Vagy kutatónak.... De ez egy másik történet...

Így aztán amikor egy nap felhívta édesanyámat az egyik munkatársa a régi gimnáziumomból, hogy lenne e kedvem részt venni a Krakkó - Auschwitz kétnapos emléktúrán, azonnal igent mondtam. Nemcsak azért, mert imádok utazni, hanem azért is, mert egyszer vagy így, vagy úgy, de elmentem volna oda, ahol több millió zsidó szenvedett és halt meg egy diktátor rémuralma idején.

Lengyelország

0