Follow by Email

hétfő, szeptember 07, 2015

SZÉKELYHÍD - SĂCUENI II.

Az utolsó hétre igazán nem maradt sok dolog. Közben érkeztek Amerikából is önkéntesek, akik többek között angol nyelvet oktattak a gyerekeknek. Így hát újabb segítőkkel bővült a csapat. Én pedig játszottam velük, és készültem az elválásra lelkiekben. De ne szaladjunk ennyire előre! Szerencsés időt fogtam ki, nem esett az eső, sőt gyakorlatilag tartotta magát makacsul a 35° feletti hőmérséklet. Így ellátogattunk a székelyhídi strandra is. Bár a gyerekek nagy lelkesedéssel meséltek a fürdésről, nekem azért kicsit más a véleményem. Barna, iszapos, meleg, és büdös. Ezzel lehetne leírni a íz állagát. Még mindig benne van a hajamban a jellegzetes illata. 

Aztán a napok csak teltek, és arra döbbentem rá, hogy itt a szombat! Így hát fogtam a cuccaimat, visszapakoltam őket a hátizsákba, kiosztottam a rengeteg cukrot, édességet, amit vittem nekik és a kedvenc esti meséjükkel, a Békakirályfival búcsúztam. Ők akkor nem tudták, de én direkt úgy időzítettem az elmenetelemet, hogy ők ne lássák. Kérdezhetitek, miért. A válasz egyszerű. Ezek a gyerekek nehezen búcsúznak. Annyi mindentől, mindenkitől, amit, akit szerettek, el kellett válniuk, hogy nehezen kezelnek egy ilyen helyzetet. Így suttyomban, reggel fél hétkor kicuccoltam, és vissza sem nézve Jancsi bácsival elindultunk a már megszokott úton a magyar - román határ felé. Útközben csend volt az autóban. Aztán felszálltam a Debrecenbe tartó helyi járatra, majd a vonatra, és hazadöcögtem az emlékekkel, a ki nem feküdt mandulagyulladásommal, a mosolygós tekintetekkel, a boldogságtól piros arcocskákkal, a fáradtsággal. És a reménnyel, hogy téli szünetben, de legkésőbb jövőre találkozom velük. 



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Author

Jakab Julcsi vagyok, eme blog írója. Nagyon szeretem a burgundi-bordó színt, a népzenét, néptáncot, a II. világháború történetét. Ha le akarsz venni a lábamról a mogyorós fehércsokival, és a bazsarózsával nyert ügyed van.